Pályázat elutasítva

Az elmúlt időszakban egy vállalkozóvá válási támogatás pályázatán dolgoztam.

Furcsa érzés volt egy több éve épülő márkát néhány oldalba besűríteni. Megpróbálni elmagyarázni, hogy az Ankhlandia nem csak annyi, hogy néha leülök „kreatívkodni”, hanem egy teljes rendszer, ami mögött ott van minden a tervezéstől a kivitelezésen át a fotózásig, vásárokig, csomagolásig, készletezésig, kommunikációig és az állandó újratervezésig.

A pályázatot végül nem támogatták.

És őszintén? Rosszul esett.

Nem csak maga az eredmény miatt, hanem azért is, mert valahol azt reméltem, hogy végre lenne egy kis levegő. Egy időszak, amikor nem minden egyszerre sürgős. Amikor nem kell folyamatosan azt számolni, hogy mire jut, miből lehet még egy kicsit több készletet gyártani, vagy melyik vásár fér bele, mit bírok még el.

Közben viszont furcsa volt kívülről ránézni az egészre.

Mert amikor egy pályázat miatt az ember kénytelen leírni mindent, akkor egyszer csak ott áll előtte az egész működés.

Hogy az Ankhlandia mögött nem csak ékszerek vannak.

Hanem hosszú esték csiszolással. Több száz apró alkatrész. Vásárok minden hétvégén. Displayek újratervezése. Sikertelen kollekciók. Olyan darabok, amiket végül senki nem vett meg. Meg olyanok is, amikről már felismernek.

Ott vannak mögötte a webshopos éjszakák, a termékfotózások, a videók, a posztok, az újra és újra átírt szövegek, a csomagolás, a készletszámolás és az a rengeteg láthatatlan munka, amit kívülről sokszor senki nem lát.

És közben ott van az is, hogy hiába van mögötte évek munkája, visszatérő vásárlók, bolti jelenlét, vásárok, webshop és egy felismerhető vizuális világ, attól még ugyanúgy bizonytalan tud lenni.

Talán ez az egyik legfurcsább része az egésznek.

Kívülről sokszor késznek tűnik.

Belülről viszont rengeteg minden még mindig nagyon törékeny.

A pályázat írása közben sokat gondolkodtam azon, hogy mennyire nehéz elmagyarázni, mit is jelent valójában egy ilyen márkát felépíteni.

Mert nem csak arról szól, hogy valaki csinál valami szépet.

Hanem arról is,

• hogyan lesz egy ötletből működő rendszer,
• hogyan lehet egyszerre alkotónak, fotósnak, marketingesnek, beszerzőnek és ügyintézőnek lenni,
• hogyan lehet úgy növekedni, hogy közben minden forintnak helye van,
• és hogyan próbál az ember valami személyeset létrehozni egy olyan világban, ahol rengeteg minden gyorsan, olcsón és tömeggyártásban készül.

A legfurcsább talán mégis az, hogy az elutasítás után  ugyanúgy le kell ülni dolgozni.

Készletet gyártani Debrecenre.

Készülni Tihanyra.

Számolni a nyári vásárokkal.

 

Megint újratervezni.

 

És valahol talán pont ez az egész lényege.

 

Hogy az Ankhlandia sosem egy „hirtelen ötlet” volt.

Hanem valami, amit hosszú ideje építek, sokszor bizonytalanul, sokszor újrakezdve, de mégis folyamatosan.

De azt tudom, hogy amikor újra és újra visszaülök a munkaasztalhoz, abból valószínűleg már látszik, mennyire fontos nekem. És Nektek is.

És talán most ez számít a legtöbbet.